Az első szemes-orvosos sztorim még csecsemőkoromból való. Akkoriban a szüleim megijedtek, hogy kancsal vagyok, merthogy picit úgy néztem ki (a fotók alapján nagyon úgy néztem ki). Orvoshoz vittek, ahol kiderült, hogy semmi bajom nincs (megmutatták a mamának, hogy tessék nézni, a fény ugyanott csillog a gyermek mindkét szembogarán). A látásommal nincs gond, ilyen az arcom és kész. Azóta kiderült, hogy nem kancsal vagyok, hanem “egzotikus” (ez már nem a szüleim szövege), úgynevezett “duplaredős” a szemhéjam, ami szűk, keleties metszésű szemeket eredményez. Elsőre fura ez itt Közép-Európában, de aztán egy külföldi fiú megmondta, hogyan lehetséges ez: nem kínai vagy te, hanem kun!
Na innentől én és a szemem egy darabig jóban voltunk, aztán (szintén szüleim elmondásából tudom), hunyorogva néztem a tévét. Aztán megint, és még mindig. Ez abban az időben volt, amikor szenvedélyesen olvasni kezdtem, mást se csináltam. Nyaralás közben is, játék helyett is, éjszaka is, elemlámpával is. Anyúúú, csak még egy oldalt! Ésatöbbi. Olvasáskor is erőltettem a szemem, és gyanúsan közel tartottam a könyvet.
Megint a szemorvosnál kötöttünk ki, de ekkor már nem engedtek el szemüveg nélkül. Kicsi voltam még, vagy tízéves, nem éltem meg tragédiaként a dolgot, bár úgy emlékszem, az osztályban nagy szám volt. Nem, soha nem csúfolt vele senki, baromi rendes osztálytársaim voltak egy baromi rendes kertvárosban.
Jaj istenem, most eszembe jutott, hogy milyen is volt az első szemüvegem, és így már értem, hogy miért maradt egész jó élmény ez a szemüvegezés. Halványszürke darab volt, és a szár fölött a keret két kis csúcsban végződött, olyan cicaszemesen, és a sarkokban egy-egy kis piros almácska díszítette zöld levelekkel. Így leírva elég hihetetlen, de hát egy kislányról beszélünk ugye.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: