Más szemmel

Panelkirálylány

Az általános alsó tagozatában igen népszerű lány voltam az osztályban, és az ázsiómon mit sem változtatott az egyedi kiegészítő, a frissen kapott szemüveg. Igen ám, csak aztán elköltöztünk, és a lilaakác-közös, piskótaillatú, katicabogaras kertvárosból beköltöztünk a szürke betonos lakótelepre, ami pont olyan volt, mint egy lakótelep. Elidegenítő, nyers, ingerszegény – bár a szocializmus végének békés belterjessége megszépítette. A szomszédok összejártak, főztek, sámliztak, bandáztak, a felnőttek éppúgy, mint a gyerekek – igaz az osztálytársak itt már vezetéknéven szólították egymást. És – nem tudom, azzal van-e összefüggésben, hogy megtinédzseresedtünk, vagy a lakótelepnek a kertvárostól eltérő népességmintájával -, de megjelent körülöttem a gonoszság.

Vége volt az aranykornak, már nem szeretett mindenki, már nem volt kedves mindenki mindenkivel, már nem én voltam a “széplány” az osztályban. Akadtak szebbek, és akadtak nem-szemüvegesebbek nálam. Akikkel egy osztályba jártam, azok bírtak, de messzebbre már nem jutott el a “belső kisugárzásom” (vagy mi), ott már én lettem a szemüveges lány, sőt, sokaknak a béna szemüveges lány. Hát, tény, hogy elég esetlenül néztem ki jó sokáig: sehogy se találtam a stílusomat (bár akkor még nem használtuk ezt a szót). Hosszú, unalmasan lógó spánielhajam volt, nyúlánk voltam és amolyan semmilyen alkatú (hú, így utólag irigylem az akkori véknya alakomat), és már a szemüvegem sem volt helyes-almácskás. Valami érthetetlen okból csúnya, barna és vastag keretem lett – talán a szüleimnek tetszett, talán nem lehetett kapni szebbet, ki tudja. A lényeg, hogy esetlen és – igen – lúzer külsőt kölcsönzött.

Hihetetlen, de egyszer még valami kegyetlen felsősök egy szekrénybe is bezártak, időnként kinyitották az ajtót és mutogattak egymásnak, emlékszem, azt mondták, “ronda, mint a világháború”. (Megjegyzem, nem voltam ronda, de ezek igen gonosz gyerekek voltak egyrészt, másrészt ha az emberen van egy nagy szemüveg, úgyis mindenki csak azt veszi észre). Ráadásul akkoriban kezdődött a pubertáskor (mindig is idétlennek találtam ezt a szót); elkezdett fontos lenni a külsőnk. Emlékszem, minden tükröződő felületben ellenőriztem, “jól áll-e” a hajam és gátlásos voltam, ha egy csapat fiú mellett kellett elmennem. Ekkoriban már nagyon nem szerettem a szemüvegemet, úgy éreztem, az nem én vagyok, csak megbélyegez engem.

Úgyhogy az elsők között voltam, akik kontaktlencsét vettek maguknak az országban.

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!