Attól, hogy az ember úgy érzi, mintha mindig is szemüveges lett volna, még nem érzi, hogy szemüveggel született. Megszokta, persze, sőt, el sem tudná képzelni nélküle az életet (ami mégiscsak furcsa, hiszen egy rendellenességről beszélünk).
Nekem sokáig a legrosszabb rémálmaim közé számított az, hogy mondjuk (tovább…)

Tizennégy éves voltam, mai napig emlékszem a doktornő nevére, a Hősök terén volt a rendelője, és ki volt írva: kontaktlencse-specialista. Ez kellett nekem. Akkoriban nem voltak még lágy lencsék, csak kemények, ne tudjátok meg. Mintha egy kavicsot kéne a szembe tuszkolni (kis túlzással). Az elején elég nehéz volt használni, ha aláment valami, az pokoli volt, de nem érdekelt, nagyon elszánt voltam. Ha egy nőnek a külsejéről van szó, irtó makacs tud lenni, nem lehet eltántorítani attól, amit a fejébe vesz (lásd plasztikai műtétek). (tovább…)

Az általános alsó tagozatában igen népszerű lány voltam az osztályban, és az ázsiómon mit sem változtatott az egyedi kiegészítő, a frissen kapott szemüveg. Igen ám, csak aztán elköltöztünk, és (tovább…)

Az első szemes-orvosos sztorim még csecsemőkoromból való. Akkoriban a szüleim megijedtek, hogy kancsal vagyok, merthogy picit úgy néztem ki (a fotók alapján nagyon úgy néztem ki). Orvoshoz vittek, ahol kiderült, hogy (tovább…)